Irma néni háztetője (sztori)

-Igaz történet, valamikor a nyolcvanas évekből, lejegyezte Beck János.-

A KIOSZ - tól szóltak, hogy x utca x szám alatt lakó idős néninek kellene kisebb javítást végezni a háztetőn. Ki mentem felmérni a munkát. Egy idős hófehérhajú, tengerkékszemű mosolygós arcú néni fogadott. Elmondta, hogy a házat a férjével építette a háború előtt. Itt nevelte fel öt gyermekét egyedül, mivel a férje a háborúban elhunyt. De Ő még hazavárta 8 évig. Kiskertjében termő zöldségét, virágokat árulta a piacon, valamint eljárt takarítani, ebből a bevételből nevelte fel gyermekeit. Szóval a gyerekek kirepültek, ki a nagyvárosba,a nagyvilágba. Irma néni magára maradt. Gyerekei nem támogatták anyagilag. Így piciny házikója leamortizálódott.  A háztetőn nem kisebb javítani való volt, hanem egy komplett felújítás. Százezres nagyságrendű. Nem mertem elmondani neki a teljes összeget, csak a 10 % át mondtam meg. Beleegyezett " majd valahogy összeszedem a rávalót" mondta, göcsörtös ujjait tördelve,eladom az arany nyakláncomat a feszülettel, amit még az uramtól kaptam, s ha nem elég a gyűrűmet is. Mutatta az ujján lévő karikagyűrűt. Szemembe nézett, gyönyörű tengerkék szemében,  könnyek gyűltek. Láttam a ragaszkodását kicsi házikójához, benne láttam a múltját. Ahogy szeretetben éltek gyermekeivel, nevelte, ápolta, szerette őket. Valamiért gombóc lett a torkomban, szégyelltem magam. Csak nem tudtam, hogy miért. „Majd a KIOSZ- tól kérek segítséget” makogtam és elbúcsúztam tőle. Aznap éjjel igen rosszul aludtam.

 

Öt napig dolgoztunk a tetőn, a segédeimmel. Közben sokat beszélgettem Irma nénivel. Egyszerű, de nyíltszívű, 85 évesen a világra még mindig rácsodálkozó aranyos néni volt. Nem is néni, onnantól kezdve nekem már HÖLGY volt. Egyik nap kérdezte, hogy készíthet e nekünk krumplis pogácsát. Nem akartuk megsérteni, elfogadtuk. Igen ám, de nem volt otthon, krumpli, zsír stb. Hát elmentem és vettem. Nem fogadtam el az árát. Nem értette. Nem érthette. Mi még olyan finom pogácsát életünkben nem ettünk. Abban benne volt Irma néni szeretete, embersége, hite, hogy jót tesz nekünk. A lényeg az, hogy elvégeztünk. Jött az elszámolás. Borzasztó kellemetlen érzés fogott el. Hogyan mondjam el ennek a kis apró asszonykának, aki tejen és kenyéren él, hogy mennyi lenne a járandóságom. Hímeztem, hámoztam végül kiböktem, hogy a költségeket a KIOSZ állja (dehogy állta). Kétkedve fogadta. „Jó” mondta végül, akkor egy sört igyanak meg az egészségemre. Zsebkendője sarkát kibogozva 4 Ft- ot nyomott a markomba. Muszáj volt elfogadni (egy korsó sör akkoriban tizenvalahány Ft volt). Gyönyörű kék szemében őszinte öröm volt, hogy adhatott. Megölelt bennünket, isten áldását kérte ránk és családjainkra. Megpusziltuk, megköszöntük a pogácsát. Engem még Nő nem ölelt úgy, ahogy ez az apró Asszonyka. Éreztem, hogy a szeretete szétárad a testemben. Sokáig integetett utánunk zsebkendőjével, amelyet néha a szeméhez emelt. Nem tudom talán por ment a szemébe. Este a munkatársaim jóízűen itták a sörüket. Szőrös arcú, szőrös szívű, keménykötésű melósok. Az egyik nagy krákogások után a következőt mondta: "főnök megbeszéltük a fiúkkal, hogy erre a hétre nem kérjük a túlóra pénzünket". Köpni, nyelni nem tudtam. „De hát fiuk nektek is családotok van, a gyerekeknek enni kell, különben is a KIOSZ -tól kapott keretből még futja a túlóra pénz. Kelletlenül, de csibészes mosollyal elfogadták. Ilyen egy jó csapat. Még ma is hálás szívvel gondolok rájuk.

(Közben megjegyezném, hogy a KIOSZ - tól kaptam egy köszönőlevelet. Az is jól esett. )

 

Egy " rohadt maszek a szocialista " érából.

 

Egy hónap múlva behívtak a tanács adóügyi osztályára. Apró, alkesz forma fazon fogadott. Kérdezte, hogy dolgoztunk e xy nál. (Irma néni házára gondolt.) „Igen” természetesen válaszoltam. Aztán „Számlát adtak- e?”  „Nem”- válaszoltam, „mivelhogy …” de nem tudtam folytatni. Székét maga alól ki rúgva, felugrott és az arcomba üvöltötte: „Adó csaló!!”  El akartam mesélni neki a történetet, de nem hagyta. Az írógépbe papírt tett és elkezdte írni a jegyzőkönyvet. „Állj” mondtam neki, „azonnal vigyen be az osztályvezetőjéhez”. Erre Ő: „Azt akarja, hogy még nagyobb bajba kerüljön. Magának annyi, még az iparát is elvesszük!! Rohadék csaló.”  Ilyenkor 10-ig kell számolni és az ember lehiggad, mielőtt bármit tenne. Békisért a főnökéhez. „Xy elvtárs ezt a maszekot adócsaláson értem. Nem együttműködő. Vigyázzon vele. Kint leszek az ajtó előtt, ha kell csak szóljon.” S mint a filmekben, kihátrált az ajtón nagy hajlongások közepette. Az osztályvezető elvtárs (bocsi utólag már úriembernek mondanám) leültetett és kérte, hogy mondjam el a történetet. „Tisztelt Uram van  Önnek édesanyja, nagymamája?” kérdeztem, s mivel nem értette a kérdést, elmeséltem az "adócsalás történetét".  Nem szólt közbe, türelmesen végigalgatott. A végén csak krákogott. Erős dohányos lehetett. „Köszönöm szaki”- mondta, mikor befejeztem. Felállt és igen keményen kezet fogott velem. „Nem lesz gond” -
mondta és az ajtóig kísért. Kinyitotta az ajtót és újból kezet fogtunk, bal kezével a hátamat lapogatta. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be a feszengő lakájnak. „Figyelj kicsi vaddisznó, a főnöködnek mától én vagyok a liblingje. Ha az utcán találkozunk, sapka le, és előre köszönsz.” Nem vagyok galád ember,
de ez jól esett. Akkoriban is voltak aljas és tisztességes emberek. Az én drága IRMA nénimmel még egyszer összehozott a sors. A kéményt kellet javítani, egy órás munka, hamar végeztünk. Ekkor már 90-en felül volt, nehezen járt. Tengerkék szemét hályog fedte. Mosolya a régi volt. Göcsörtös ujjaival
megsimogatta arcomat. „Drága fiam te vagy az a tetőfedő?” „Igen Irma néni én vagyok.” Átöleltem s puszit adtam hófehér hajába. Gyenge volt már szegény, csak ringattam, mint anyám engem kiskoromban. Elszáradt szegény, mint kiskertjében a növények. Ölelt, szorított, mintha búcsúzott volna. Aznap délután szabadnapot csináltam magamnak. Csak ültem a Kapos partján és hallgattam a csendet. Pár évre rá a szomszédasszonya mesélte, hogy Irma néni szociális otthonba került. Itt hunyt el magányosan. Gyerekei nem látogatták.

Nem tudják micsoda nagyszerű asszony volt az ÉDESANYJUK. Elment, de egy darabka a szívem mélyén él e nagyszerű ASSZONYKA emlékéből.